Elhelyezés időpontja: 2007.07.03 08:50
Megjelenés időpontja: 2007.07.26 16:40
Rejtés típusa: Virtuális geoláda
Elrejtők: Mudman, Dóri és a Békaember
Ládagazda: mudman Nehézség / Terep: 1.0 / 4.5
Megtalálások száma: 90 + 3 sikertelen + 11 egyéb Megtalálások (havi bontásban):
A legaktívabb hónap 2009-08 volt 5 'Megtaláltam' loggal, OFF
Megtalálások gyakorisága: 0.1 megtalálás hetente
A jelszó a csúcs előtti gerincen található egyik nagyobb tábla harmadik sora és a negyedik sorban szereplő évszám.
Több városi multi után ezúttal, - hasonlóan a GCFoga ládánkhoz - ismét a keményebb terepek rajongóinak készítettünk egy kis keresnivalót. Ezúttal Szlovénia legmagasabb csúcsára, a Triglavra invitáljuk azokat, akiknek nemcsak a pont számít, hanem valami izgalmat is szeretnének átélni a túra során. A 2864 méter magas Triglav nekik remek választás lehet. :-)
Előre szólunk, hogy nem veszélytelen a túra. Többnyire magashegyi környezetben kell igen komoly, kb. 1900 méteres szintemelkedést leküzdeni. Itt az időjárás szinte percek alatt képes megváltozni, tehát esőkabát, meleg holmi, étel ital nélkül senki ne vágjon neki a csúcsnak.
Mi, a Dóri hasában lakó hathónapos Aliennel kétnaposra terveztük a túrát, de az igazán keménylegények akár egy nap alatt is lezavarhatják. Kiindulópontnak Moistranát javasoljuk, ahol aránylag olcsón lehet szállást találni. (napi 33 eurót fizettünk ketten egy klassz kis apartmanért) Innen egy 10 km hosszú, durva emelkedőkkel tarkított autózható úton jutunk el az ajánlott parkolóig. Itt 2,5 euró kiperkálása után magunkra aggathatjuk a túracuccot és irány a hegy. (Pénzt csak június 15 és szeptember 15 között szednek, 05 és 17 óra között) Az Aljazev Dom után pár perc séta következik, majd elérkezünk egy bazinagy szögön fityegő karabinerhez. Fotózkodás után eljön az első döntéshelyzet, ugyanis el kell dönteni, merre tovább.
Az egyik út innen azonnal nekimegy a hegynek, a másik még sokáig, lankásan folytatódik a völgyben és csak pár kilométer megtétele után fordul a hatalmas csúcsok felé. Mi mindkét utat bejártuk és az első variációt ajánljuk, majd később kiderül miért.
Itt a tájékoztató tábla 6 órányi távolságra jelzi a Triglav csúcsát, de ne dőljünk be ennek az optimista szövegnek, nagy valószínűséggel nem fogjuk ennyi idő alatt megmászni. Az ajánlott út meredeken megy neki a kőtömbnek, de a növényzet csak lassan ritkul, majd végre eltűnik. Hamarosan előtűnnek a lánccal biztosított részek is, a félősebbek via ferrata cuccot is vihetnek magukkal, de ez inkább csak nehezíti a mászást. A kilátás egyre vadabb lesz, az alant tekergő patak fokozatosan elvékonyodik, majd már a hangja sem hallatszik. Fejünk felett újra és újra valószínűtlen méretű csúcsok bukkannak elő, amiket bármilyen hihetetlennek tűnik elsőre, de szép lassan magunk alá gyűrünk.
Mielőtt kiérünk egy lankásabb fennsíkra, még összefutunk a kettes számú úttal. Innen már nincs messze a Triglav ház, ahol rossz idő esetén meghúzhatjuk magunkat. Itt lehet éjszakázni is, négy-, illetve kétfős szobák is vannak, de megéri a ház spéci teáját is megkóstolni. A csúcstámadást másnap hajnalban érdemes megkezdeni, mert így van esélyünk a kilátásra is. Ekkor mindössze kb. 300 méter szintet kell letudni, szintén többnyire jól biztosított úton. Mázsás cuccainkat ne vigyük magunkkal, okosabb azokat a ház egy félreeső szegletében letámasztani.
Elsőként a Kis-Triglavra kapaszkodunk fel, ami 139 méterrel marad csak el a nagy testvértől. Itt vesztünk majd némi szintet, és egy igen keskeny, emléktáblákkal gazdagon telerakott gerincen érünk át a főcsúcsra. Az emléktáblák főként a villámcsapások áldozatainak állítanak emléket, így ha nem akarjuk, hogy nevünk hasonló formában maradjon fenn az utókor számára, viharos időben kerüljük az itt lófrálást.
A Triglav csúcson a kis bódéban történő fényképezkedés, pecsételés, csokievés, kilátás, szörnyülködés után időben induljunk el visszafelé. A visszaút sem lesz gyerekjáték, pláne, ha a másik utat választjuk. Itt a végtelen, zsírozott csapágygolyóként viselkedő törmeléklejtő szomorítja a túrázót, de a meredekebb szakaszokon a rossz minőségű, lefelé hajló jeges vasak sem jelentenek túl nagy segítséget. Bár a változatosság gyönyörködtet, mi mégis inkább a már bejárt utat javasoljuk.
Sok sikert, és szebb időt, mint amilyen nekünk jutott!
/Levezetésképpen érdemes még felugrani a 2678 méteres Mangart-ra is. ;-) /
2009. augusztusában egy pár fős társasággal Szlovéniában barangoltunk. A Triglávra is feljutottunk, gyönyörű, tiszta időben. Életem egyik legszebb, legnagyobb túraélménye volt. Itt sikerült a tériszonyomat is leküzdenem, az adrenalin dolgozott, minden adott volt a csúcstámadásra. A csúcson a kilátás páratlan. Az út tele volt hegymászóval, egymást kerülgettük a gerincen. Különösebb felszerelésünk nem volt, csak egy jó túrabakancs. Akkor még nem ismertem a geochachinget, így elmentem a tábla mellett.
Köszönöm a rejtést!
Ajándékláda, én csak finanszíroztam a fiamnak a túrát.
Mátyás három évfolyamtársával kiment pár napra Szlovéniába túrázni a szemeszter kezdés előtt. A Triglavot is megmászták 1 nap alatt! Hajnalba indultak, este 7-re már le is értek. Nekem ez kb. 25 évvel ezelőtt 3 nap volt, igaz az még nem ilyen rohanós világ volt.
2023.01.07.én másztam! A táblát ellepte a hó de kiástam. A jelszót nem tudtam kiolvasni, az időjárás miatt nem volt lehetőségem több időt eltölteni a tábla melett hogy kisimogassam a betüket! Fényképet és videót készitettem a tábláról! [Geoládák v3.12.10]
Ez egy örökre emlékezetes túra lesz. Betegen kemény volt a 20km, 2000m szinttel, sok Via ferratas résszel vegyítve.
Nem értettem, hogy se fel, se lefele nem találkoztam egy emberrel sem az úton, csak fent a csúcson, de ott sokan voltak.
Utólag derült ki, mikor otthon megnéztem, hogy az egyik legnehezebb utat ("Tominškova pot - very difficult marked path") választottam, ráadásul az előző télen leszakadt kötélbiztosítások sem voltak még kijavítva, így elvileg le is volt zárva ez az út. Volt olyan izgalmas szakasza is, ahol hó zárta el a tovább haladási lehetőséget, így szakadék felett kellett a sziklafalon másznom, kötél és minden egyék hegymászó felszerelés nélkül, mert ugye nem erre készültem. Persze ha elindulok valahova, semmiképp nem fordulok vissza, de így legalább emlékezetes marad ez a túra.
A tavasz száraz volt, így volt olyan patak ami ki is volt száradva. Vizes területekkel alig találkoztam. A Magas Tátra és Románia hegyei sokkal szebbek számomra, de mindent összevetve azért megérte a Triglav-ot is kipipálni. Az viszont biztos, hogy nem jövök vissza többet, szebb helyek vannak bőven ennél.
Vannak az életemben olyan események, amik olyan életszakaszban történtek, esetleg annyira maradandók vagy éppen fontosak voltak, hogy mindig jelenidőben gondolok rájuk, esetleg a közelmúlt történései közé sorolom őket. Aztán a véletlen egyszer csak úgy hozza, a sors vagy mifene, hogy pofáncsap az idő múlásának könyörtelen realitása. Rájövök arra, hogy ami tegnap történt, nem tegnap történt, ami nem fakul meg soha, mégis megfakult kissé és az örökkévalóságnak érzékelt, önmagamról alkotott énképem és korom tulajdonképpen teljesen fals képet mutat. Lehet, hogy tudat alatt, ezért nem szoktam visszamenni olyan helyekre, ahol már jártam ebben az életben. Most azonban porszem került a gépezetbe és egy már ismert hegy lábánál állok megint, ugyanúgy, mint valamikor régen. Később már itthon keresem a képeket, de mikoriakat is? A fene sem tudja, illetve de, Ági emlékszik az évre, úgy látszik a pontos emlékezés feladatát is át kell engednem neki a jövőben. Előásom a régi digitális emlékeket, végigpörgetem a fejemben az arcokat; akit én világ életemben sokkal öregebbnek, felnőttnek, tapasztaltnak éreztem ekkor annyi idős sem lehet, mint én amikor ezeket a sorokat írom. Egy másik srác, aki humorával, életszemléletével mindig közel állt a lelkemhez, már évek óta nincs az élők sorában, pedig nem lehetett sokkal idősebb, mint én, amikor ezeket a sorokat írom. És itt van ez a nyikhaj, 20 éves, hülyegyerek frizurás suhanc, a szakadt övtáskájával, a két számmal nagyobb pólójában a hegytetőn, aki én voltam 2005-ben és igazából most is én vagyok. A külsőm kicsit változott és szeretném azt hinni, hogy a bensőm is, de az igazság az, hogy sokkal kevesebbet, mint gondolnám.
Itt vagyok tehát, a hegy, Szlovénia legmagasabb csúcsa, a Triglav tövében és megint felfelé készülődöm. Node, lássuk csak mi az, ami elengedhetetlen most a kitűzött cél eléréséhez. Mint mindig, most is igyekszem minimálisra szorítani a készleteimet és csak a feltétlen szükséges felszerelést felcipelni. 2 liter víz, vajon elég lesz? Talán. Fent van egy menedékház, drágán mérik ugyan a jót, de minden kapható. Olvadó hó van feljebb mindenhol, ha más nem adatik még abból is ihatok kicsit. A maradék szendvicsem már elég állott, nincs humorom elmajszolni, lent marad. Feljön viszont 2 szelet csoki és egy alma. Elég lesz? Talán, de lásd feljebb a vészforgatókönyvet. Szükségem lesz hágóvasra, ez mindenképp bekerül a kis hátizsákomba, mivel fent még jelentős hóra számítunk. Napszemüveg, szintén a hó miatt és egy hosszú ujjú aláöltözet, ha rosszra fordulna az idő, mert én olyan óvatos vagyok, hogy minden eshetőségre felkészülök. Miután így felszerelkezem és az óra is elüti a hatot, indulhatunk is, a végtelennek tetsző Krma völgyön felfelé, ezúttal ketten, Ottóval. A Vrata völgyből vezető két út közül az egyik hivatalosan le van zárva, a másik csak szimplán járhatatlan, így marad ez a megközelítés, de nem is baj, legalább tartogat valami újdonságot a hegy. Szelíden emelkedő ösvényen haladunk most még lombhullató erdőben, aztán hirtelen változik az út jellege és az itt-ott hó vagy leomlott szikla által letarolt törpefenyves kezd dominálni. Az emelkedő szelídsége is múlóban van már, cikk-cakkozni kezdünk és néhol 1-1 hófolt is az utunkba kerül, de még csak mutatóba, kvázi előrevetítve mi vár ránk a felsőbb régiókban. Nem éppen rohamtempóban, de azért nem is szüttyögve érjük el a 2000 méter körüli magasságot, ahol már nem kell bajlódnunk az út követésével, mivel mindent vastag hótakaró borít, sajnos a turistajelzéseket is beleértve. No nem baj, nyomok vannak, és itt a GPS is, e két mankónk segítségével nem lehet gond, kivéve ha összeakadnak. Összeakadnak... A nyomok teljesen eltérnek az égi jelek által meghatározott optimális iránytól, így dönteni kell merre tovább. Elhagyjuk a nyomokat, nincs rájuk szükségünk, van nekünk is lábunk, majd taposunk magunknak újakat. Itt már nem túl szelíd a hegy, nincs szerpentinezés, csak megyünk föl egyenesen, amerre jónak véljük. Meglehetősen meredek, így 2 percenként megállunk lihegni pár másodpercre, pulzusunkat visszahelyezzük alapállásba, majd uzsgyi tovább. Kitartó kaptatásunk kellős közepén kibukkan keservesen kívánt kolosszális kuckónk. Oké, oké, nem kuckó, hanem egy baszott nagy ház, ami most még kísértetiesen kihalt. A szomszédos meteorológiai állomás személyzetén kívül még három helyi foglal helyet, azokon a padokon, ahol a nyári szezonban egy gombostűt sem lehet leejteni. Szerencsére a személyzet már elég jól beindította az üzletet, így gond nélkül kaphatok egy kissé drága és kissé meleg, de roppant szükséges sört. Szükséges, mégpedig két okból. Az első, hogy spóroljak a vízzel, amit hoztam, már a fele is elfogyott. A második, hogy némi bátorságot erőltessek magamra, mivel megláttam, merre vezet tovább az "utunk". A ház alatti pici nyeregből egy roppant meredeknek tűnő hófolt terül el a via ferrata beszállásáig. A jégcsákányt persze a kocsiban hagytam, amikor rájöttem, hogy nem tudom felkötni a kis hátizsákomra. Az alkohol ad némi bátorságot, már-már előremozdítva a helyzetet, a szomszéd asztalnál ülő helyiek viszont azt mondják, ők meg sem próbálják elérni a csúcsot, mert "trükkös" az út. Most van az a helyzet, hogy azonnali indulást javaslok, így nincs időm a felesleges aggódásra, hisz úgyis tudom, hogy ha már idáig feljöttem, biztosan nem futamodom meg a célegyenesben. Lesétálunk a nyeregbe, ahol könnyen fel tudjuk mérni a hótakaró vastagságát egy útjelző oszlop és a rajta lévő tábla segítségével, aminek éppen csak a teteje látszik. Amint beérünk a meredek fal alá, már nem tűnik olyan meredeknek, persze motoszkál a fejemben, hogy oké, felfelé nem lesz gond, de mi lesz lefelé?! Úgy döntök, hogy ezen a problémán ráérek rágódni, amikor aktuálissá válik. Lassan, de biztosan, lépésről lépésre emelkedünk. Így, hogy benne vagyunk már nem is olyan vészes a dolog. Néhány méter után elérjük a drótkötelet, ami ad némi biztonságérzetet zaklatott lelkemnek. Innét úgy tűnik már csupasz a szikla, a nap nem kímélte ezt a kopár, kitett kolosszust, többé-kevésbé megfosztotta hófehér ékszereitől. A hágóvasat nem veszem le, gyakorlom inkább a sziklán való használatát, nomeg itt-ott még van egy igazgyöngy hófolt, ahol akár hasznát vehetem. Még olyan 300 méter szintemelkedés van hátra, nem sok, de eléggé kifáradtam, így lassan kúszunk csak fölfelé. Egyszer aztán kibukkan a már ismert kis bódé, szégyenlős a szentem, éppen, hogy csak a feje búbját hajlandó megmutatni nekünk. Néhány méter még és ismét itt állhatok, belegondolni is furcsa, de 16 év elteltével. A máskor emberhangyáktól nyüzsgő gerincen végigpásztázva most senkit sem látni, minden bizonnyal ma, mi vagyunk az elsők és utolsók egyben a csúcson. A parkolóból hat és fél órája indultunk csupán, mégis hosszúnak tűnt az út idáig. Még maradt egy csokim, ami annyira megolvadt, hogy nem kibontom, hanem lyukat tépek rá és kinyomom, mintha fogkrém volna. Néhány fotó majd indulunk is lefelé, mert elég komisz felhő kerülget folyamatosan. Szerencsére mindig kicsit odébb vándorol, keres minket, de nem talál. Lefelé is hágóvasban bukdácsolok a sziklákon, de már kicsit talán ügyesebben, mint egy órája. A ház fölötti meredek hófalat elérve ismét a "csináljuk gyorsan és fájdalommentesen" elvet alkalmazva nekilátok háttal ereszkedni. Vannak már lépések benne, de én igyekszem mélyíteni, vagy újakat rúgni belé és csákány híján a kezemet fúrom a hóba, ami ad némi teljesen hamis biztonságérzetet. Nem méregetem mennyi van még az aljáig, csak lépésről-lépésre ereszkedem, egyszer úgyis vége lesz mindennek... A biztonságot jelentő nyeregbe érve megkönnyebbülök és megünnepelvén a visszaérkezést a házban iszom még egy túlárazott sört. Feljebb szürcsöltem egy kis olvadék vizet is, ami nagyon friss és hideg volt ugyan, de kicsit kevés a boldogsághoz. Immár könnyű léptekkel vesszük az irányt lefelé a már ismert "úton", de egyre inkább biztos vagyok benne, hogy két hibát is elkövettem. Az egyik a naptej hiánya. Szó szerint leég a pofámról a bőr (meg a tarkómról, meg a karjaimról, meg a lábaimról). A másik a kamásli hiánya. Minden lefelé megtett lépésnél friss havat zúdítok a már amúgy sem száraz bakancsomba. Csakhamar tocsognak a lábaim a vízben, ami nem végzetes ugyan, de elég kellemetlen, tekintve, hogy még órákon át élvezhetem a strandi körülményeket. Mindegy, legalább tanultam néhány dolgot, igaz a saját káromon, de annyi baj legyen. Ahol korábban lihegtünk, most szinte repülünk, aztán sajnos elfogy a hó és nem marad más csak a szikla, a kaviccsal felszórt ösvény, a törpefenyves, ami nem képes eltakarni a napot, és a kiázott, elgyötört lábam, ami nem szereti a bakancs kemény talpát. A lombhullató részre érünk, innét már nincs sok, de megcsalnak az érzékeim, ami felfelé elrepült egy pillanat alatt, most nem akar véget érni. Kínomban ránézek a GPS-re, bár valahol legbelül érzem, hogy hiba és valóban még csaknem 3 km van az autóig. A továbbiakban nem repül az idő, csak vánszorog, ahogyan mi is. Végül az elkerülhetetlen megváltás, elérjük az autót és nem várt jutalomként még egy forrást is felfedezünk mellette. 10,5 óra, kb. 22 km és kb. 1900 m szintemelkedés és természetesen ugyanannyi szintvesztés a mai nap mérlege. A "felszerelésem", bár nem kényelmesen, de elégnek bizonyult, minimális módosításokkal legközelebb is így csinálnám.
Majd csak itthon szembesülök vele, hogy ez alatt az egy nap alatt, nem egy napot öregedtem, megcsalt az idő, illetve én csaltam meg őt idáig. Eloroztam a múlását, elsüllyesztettem magamban a tényt az állandóságáról és a saját állandóságomban hittem... Node, mi változik ezután? Semmi, hiába tudom, nem vagyok hajlandó tudomást venni róla, maradok annyi idős, amennyinek érzem magam és hagyom, hogy egy-egy régen történt kalandom olyan élénken éljen bennem mintha csak tegnap történt volna. Struccpolitika? Lehet, szinte biztos, de leszarom...
A Voje hegyi kunyhóból (Planinska koca na Vojah) a Hét-tó völgyén keresztül indultunk hétfő reggel és egy hihetetlen kétnapos túra után a harmadik napon, a Triglavski domból támadtuk korán reggel a csúcsot. A csúcstámadást eredetileg az előző napra terveztük, de az esős idő és erős szél miatt az időjárás nem volt túl kedvező. Reggelre kiderült, így fantasztikus napsütéses időben indultunk el felfelé, rajtunk kívül felfelé szinte senkivel nem találkoztunk, a csoportunk egyedül volt a csúcson is. A csúcscsoki elfogyasztása után ereszkedtünk vissza egészen az autónkig majd irány vissza Magyarországra! Az egyik - ha talán nem a legfárasztóbb nap volt eddig életemben, de minden percét megérte a reggeli látvány miatt.
Tökéletes időjárás ígérkezett erre a hétvégére így a Triglav megmászását tűztük ki célul. Péntek este elautóztunk a Vrata völgybe, megaludtunk az autóban és a szombat, vasárnapot a hegy látnivalóira szántuk. Hivatalosan már zárva volt a menedékház, de azt megígérték, hogy ha fűtés víz és étel nem is lesz, de ágyat és takarót biztos kapunk, ha eljutunk a Triglavski domhoz. Így reggel nagy zsákokkal, étellel, vízzel és ruhákkal felszerelkezve vágtunk neki a mászásnak. A nagy karabínertől a Tominskova úton indultunk el a meredek emelkedőn. Ebben a magasságban csodálatos a hegyek és a táj változatossága. 1000-1500m között a lomberdő, 2000 méterig a törpefenyők, e felett pedig a kopár mészkő sziklák látszanak. Nézelődve, fotózva nagyjából 6 óra alatt feljutottunk 2500 méterre a Triglavski domhoz, ahol letettük a zsákokat és elindultunk a Triglav csúcsára. Ferrata felszerelés nem feltétlenül szükséges, mert inkább lánccal biztosított útnak mondanám az ösvényeket. Aki kicsit bizonytalanabb az azért inkább vigyen. Nagyjából 1 órás út a keskeny gerincen a Triglav csúcsa a menedékháztól. A naplementét a csúcsról csodáltuk meg. Körben látszott az összes hegycsoport felhőben vagy felhők felett, amiket az elmúlt években sorban megmásztunk. A Grintovec oldalán pedig épp ekkor kelt fel a telihold. A csúcsról a házhoz már fejlámpával ereszkedtünk vissza, ami barlangászként nem okoz nehézséget. Az éjszakát az igen kellemes menedékházban töltöttük, majd reggel 7 órakor megcsodáltuk az ablakból a Triglavot a napfelkeltében. Később az északi oldalát már nem süti a nap, de azért mégegyszer megmásztuk délelőtt is, hogy ebben a fényben is újra megcsodáljuk a környező hegyeket, Júliai-alpokat és a Dolomitokat. Visszafelé megkerestük a környék .comos ládáit és a Veronika menedékház felé mentünk a lefelé vezető úton. Itt is volt lehetőség bőven a szinteket mászni, nem sok vízszintes résszel találkoztunk. Összesen a 2 nap alatt 3600m szintet másztunk meg felfelé és lefelé is mindössze 25km alatt. A szlovén hegyeket sem lehet megunni, csak az elmúlt pár hónapban ötször tértünk vissza: Évi, Toti
Reggel viharos szélre ébredtem, de szerencsére ez indulásra elállt. Így jó időben és a hétköznapnak köszönhetően viszonylag kevés mászóval sikerült a csúcshódítás. Már a Kis-Triglavról lefelé jutott eszembe, hogy nem néztem meg a jelszót. Ha lehetséges, a képek alapján kérek egy elfogadást.
Kezdetben (2003-tól) sokat kerestünk együtt ládákat Milával. Aztán inkább csak egyedül mentem. Ide pedig már ő jött el nélkülem.
Négynapos kirándulás közben a Bohinji-tó felől, éjszakák túristaházakban saját felszereléssel, végig gyalog, hátizsákkal, segítség (hegyivezető, taxi, teherfelvonó, félpanzió, stb.) nélkül - (apja lánya), két barátjával.
Én 1980.06.21 jártam itt, még messze a GPS-es idők előtt, amikor a Triglav még egész Jugoszlávia legmagasabb csúcsa volt. A piros útlevelünkkel jöttünk, amibe egy Bulgáriába szóló tranzit ablakot pecsételtek. Mi négyen egy kicsit más irányba indultunk egy Skoda 100-assal, és Bulgáriába nem jutottunk el, de ez szerencsére senkit nem zavart. :D
A hegyre az Aljažev domtól jöttünk, délután fel a házig, másnap reggel sajnos párás időben a csúcsra, és aztán még aznap le (a házban az ebédlőben akartunk aludni, mert pénzünk nem nagyon volt, de aztán beengedtek minket a lagerbe). Arra már nem emlékszem pontosan, hogy melyik úton. Drótok biztosan voltak néhol, de akkor még nem is hallottunk a via ferrataról, és persze cuccunk se volt hozzá - de nem is volt rá szükségünk, 21 évesen még nem voltam félős.
Ha sikerül, talán eljutok ide én is mégegyszer, és megkeresem a virtuális rejtést.
Huba, aztak. Nem hiszem el, hogy megcsináltuk. [g:hu 1.5.4]
Még a nyár elején vett rá egy barátnőnk, hogy augusztusban töltsünk egy hetet Szlovéniában, ahova a párja valósi. Ennek a nyaralásnak a csúcspontját (haha) jelentette a Triglav. Reggel fél 6-kor indultunk nem messze Trieszttől, két óra autózás után érkeztünk a Krma-völgy parkolójához, és egyből el is indultunk felfelé. Délután fél 1-re már fel is értünk a szállásunkra, a Dom Planikára. Miután letettük a holmi nagy részét, és megpihentünk egy kicsit, folytattuk is az utunkat a csúcs felé. Elég nagy tömeg volt, lassan haladtunk fölfelé, és még lassabban lefelé. Sok időnk nem volt fent sajnos, az időjárás egyre kevésbé mutatta a barátságos arcát. Legalábbis ha van valami, amit nem akarsz hallani a Triglav vasalt útjain, akkor az a mennydörgés. Összességében szerencsénk volt, hogy még délután felmentünk, másnap reggel még rosszabb körülmények voltak, és a csúcs ki sem látszott a felhők közül.
Még mindig nem sikerült felfognom, hogy megcsináltuk, hónapokig képeket sem mertem nézegetni a hegyről, mert pusztán a fotóktól is izzadni kezdtek a tenyereim. Jó érzés túl lenni rajta, de személy szerint nem fog hiányozni a tömeg, a dehidratáltság (nekem 5 liter víz is kevésnek bizonyult), és a kopár sziklás vidék.
HEURÉKA!
Megtaláltuk, köszönjük!
Részletek és képek később. [Geoládák v2.2.4]
Zalai Teker(g)ők Kerékpáros Sport és Túra Egyesület szervezésében, annak tagjaként vettem részt a Triglav meghódításában. A túrán a túravezetőkkel együtt 15 fő vett részt, amely 2 napos volt. Az 1 napon leutaztunk, és felgyalogoltunk a Dom Planikába, hogy másnap reggel innen induljunk tovább a csúcsra.
Hétvége révén nagyon sok túrázó volt a hegyen, és mások is ezt a taktikát választották, mivel vasárnap reggel már kora hajnalban indultak a kisebb-nagyobb csoportok felfelé. Mi reggel 06.30 -kor indultunk, de fent már szemben visszajövő csoportokkal is találkoztunk. Az időjárás reggel még velünk volt, viszonylag szép és tiszta idő volt. Délben indultunk vissza a menedékháztól le, ekkor három alkalommal kisebb zápor keresztezte utunkat, de mindegyik nagyon rövid ideig tartott. Délután már a hegycsúcs is többször felhőbe burkolózott.
Nagy élmény volt, és azt gondolom felértem a csúcsra a geocaching rejtések megkeresése és megtalálása során! Talán itt kéne abbahagyni!
Persze még nem fogom, de ezek után már nem keresem a kihívásokat, így 60 évesen már csak az éppen szembe jövő rejtések megtalálásával foglalkozom.
Szép túra volt, nagyon elfáradtam, de így utólag azért megérte!
Nagy élmény volt!
Köszönöm!
A késői csúcstámadás miatt már nem időztünk a jelszó megtalálásával, de amennyiben lehetséges a képek alapján kérném a láda jelszó nélküli megtalálásának engedélyezését!
Köszönettel: deblin